Kedves Partizánok!
Köszönöm a léteteket, most már én is úgy érzem, hogy nagy szükség van Rátok!
Figyelem a hazug sajtót és most az a legújabb, hogy „túl erős könnygázt használtak a rendőrök”... Óóóóóóh! Hogy oda ne rohanjak!
Milyen szabadságharcosok ezek? Miféle gatyábavizelős forradalmárok ők? Csatába hívnak, üvöltik, hogy „fegyverbe, fegyverbe”, molotov koktélt dobálnak, versenyeznek ki a nagyobb mártír, de egy kis könnygáztól összepisálják magukat és fel vannak háborodva.
Hogy képzelik ezek a húgyforradalmárok a harcot? Hogy ők jönnek, támadnak, pusztítanak, a másik fél meg csak menekül? Ez lenne a hőstett? Hát nem! Ebből nem esznek!
Remélem olvassa ezt néhány betoji kis húgyhős és magába néz! Bár szerintem kár ilyet várni tőlük.
Ezeknek sem önkritikájuk, sem eszük, sem szívük, sem bátorságuk nincs, ahogy a rendkívül egyszerű főnöküknek, Butasz@rházy Györgynek sem, aki csak uszít aztán az első összecsapás kezdetén hazaszalad a komputer elé gratulálgatni.
Egy igazin szabadságharcos nem ilyen! Egy igazi szabadságharcos tudja, hogy veszíthet. Egy szabadságharcos tudomásul veszi, hogy tétje van a tetteinek. De ezek… Csak legyintünk rájuk. Sírnak egy kis könnygáztól, de már attól is sírnak-rínak, ha a rendőr igazoltatja őket. Fel vannak háborodva. Azonosítót követelnek, de ők eltakarják a bűzös pofájukat, mint az a kuruttyinfóra beirkáló kisfiú , aki kendővel eltakart pofával vonult egész nap a városban és még neki állt feljebb.
Köszönjük a rendőröknek! Köszönjük a magyar nép nevében. Szeretném, ha tudnák, hogy mi magyar emberek sokan, sok százezren, millióan nagyon izgultunk értük. Édesanyák, édesapák, gyermekek, barátok és szerelmek. Minden ismeretlen rendőrt a barátomnak a hősömnek éreztem és mindegyikükért nagyon aggódtam.
Szerencsére nem volt hiába! Néhány óra alatt sikerült elzavarniuk a gyáva csőcseléket és elkergetni őket egészen hazáig a számítógépük elé.
A sebesült rendőr hősöknek jobbulást kívánok és sok-sok további erőt, boldogságot!
Egy magyar édesanya
Köszönöm a léteteket, most már én is úgy érzem, hogy nagy szükség van Rátok!
Figyelem a hazug sajtót és most az a legújabb, hogy „túl erős könnygázt használtak a rendőrök”... Óóóóóóh! Hogy oda ne rohanjak!
Milyen szabadságharcosok ezek? Miféle gatyábavizelős forradalmárok ők? Csatába hívnak, üvöltik, hogy „fegyverbe, fegyverbe”, molotov koktélt dobálnak, versenyeznek ki a nagyobb mártír, de egy kis könnygáztól összepisálják magukat és fel vannak háborodva.
Hogy képzelik ezek a húgyforradalmárok a harcot? Hogy ők jönnek, támadnak, pusztítanak, a másik fél meg csak menekül? Ez lenne a hőstett? Hát nem! Ebből nem esznek!
Remélem olvassa ezt néhány betoji kis húgyhős és magába néz! Bár szerintem kár ilyet várni tőlük.
Ezeknek sem önkritikájuk, sem eszük, sem szívük, sem bátorságuk nincs, ahogy a rendkívül egyszerű főnöküknek, Butasz@rházy Györgynek sem, aki csak uszít aztán az első összecsapás kezdetén hazaszalad a komputer elé gratulálgatni.
Egy igazin szabadságharcos nem ilyen! Egy igazi szabadságharcos tudja, hogy veszíthet. Egy szabadságharcos tudomásul veszi, hogy tétje van a tetteinek. De ezek… Csak legyintünk rájuk. Sírnak egy kis könnygáztól, de már attól is sírnak-rínak, ha a rendőr igazoltatja őket. Fel vannak háborodva. Azonosítót követelnek, de ők eltakarják a bűzös pofájukat, mint az a kuruttyinfóra beirkáló kisfiú , aki kendővel eltakart pofával vonult egész nap a városban és még neki állt feljebb.
Köszönjük a rendőröknek! Köszönjük a magyar nép nevében. Szeretném, ha tudnák, hogy mi magyar emberek sokan, sok százezren, millióan nagyon izgultunk értük. Édesanyák, édesapák, gyermekek, barátok és szerelmek. Minden ismeretlen rendőrt a barátomnak a hősömnek éreztem és mindegyikükért nagyon aggódtam.
Szerencsére nem volt hiába! Néhány óra alatt sikerült elzavarniuk a gyáva csőcseléket és elkergetni őket egészen hazáig a számítógépük elé.
A sebesült rendőr hősöknek jobbulást kívánok és sok-sok további erőt, boldogságot!
Egy magyar édesanya
